dddáttthááásss vagyok, fáj a fejem már vasárnap este óta, mondhatni kb. szétrobban. és most jött a szörnyű orrdugulás, már inni sem tudok tőle, pedig kellene a tea.
Az orrom már piros és fáj, népi módszerek mind-mind bevetve, de csak hangyányit javul a helyzet. Párocskámat ugrasztottam megint mint egy "webáruház", kellene a gyógyszertárból neocitrán, coldrex, ez+az, ja és egy orrcsepp, ami tengervizes...
Tényleg: tenger-tenger-tenger..... a közegem ! Na ennek hatni kell, mielőtt a fejem nem lesz akkora, mint képzelem !
muszáj, M U S Z Á J meggyógyulnom péntekig, mert akkor irány PÁRIZS !!!!!!
Bár evvel az orrhanggal befogadnának a franciák az biztos !!!! (ja, azért a nyelvet kellene tudni....)
Tegnap megint belém hasított a "honvágy" , vissza-vissza-vissza Sanvitóba.
Nem tudom hogy mikor (deeee persze hogy tudom, 2005-ben, de nem úgy értettem a nem tudomot) és miért varázsolt el és babonázott meg a hely, Szicília egy kis csücske, ahová csak odamenni lehet, de nem lehet rajta átmenni mint egy kis olasz falucskán és közben megjegyezni pár zsalus ablakot, virágokkal körülvett kaput.
Sanvitó egy zsákfalu. Odamész, (Purgatorion át....) és ott maradsz. És azonnal ott akarsz maradni. Végleg.
Sok helyen jártunk már, kis falvakban, mesés szigeteken és szárazföldeken, rácsodálkozós kis utcácskákban, évszázados köveken barangolva, céltalanul kóborolva, sötét templomokban, sziklaszirteken, vulkáni hegyfalcsonk tetején, rózsaszín homokos langymeleg vizű tengerparton. Ott is, akkor is megragadott a mediterránum, de Sanvito az más.
Nem csak megragadott, hanem befogadott.
Mikor megérkeztünk egy szombat délután, már tudtam, otthon vagyunk.
Fél órával később otthonosan válogattuk a piciny kis (COOP) közértben a reggelinekvalót, aztán nagy levegőket szippantva rugdostuk a homokot a tengerparton.
Sanvito egy mesevilág, egy “nyugalom szigete”, egy közhely.
Ahogy lehűl kicsit a levegő, kinyílnakaz ezeréves faspaletták, zsaluk, idős kis aranyos nénikék könyökölnekkíváncsian az ablakpárkányokra, közben a házakon a kék-zöld csíkos vászon napellenzők verdesik az ódon házfalakat.
A közeli “panetteria” –ban hátratolja sapkáját a pék, kötényébe törli kérges, lisztes kezét és és a szomszéd halassal együtt, az utcáról nézik a meccset a hűvös szobában megbújó TV-n.
...kerül az utcára egy sámli, egy idős bácsi játszani kezd egy harmonikán, a sétáló túristák meg-meg állnak, hamarosan csatlakozik egy gitáros is, majd trio leszaz alkalmi zenészekből, játszanak, cask úgy a maguk kedvére.
...egy sötét ruhás néni terem elő egy csempézett belső lépcsőről, megsimítja a jókedvzenész papát, büszkén körbenézve: “az ÉN emberem....”
Az éttermek előtt jégkavicsok között szomorkodnak a kagylók, rákok, egy utcasarkon felbukkan a gyümölcsös kordé, tele édes dinnyével, paprika-paradicsom füzérrel, forró olajba vágyó cukkinivirággal.
...a domboldalról a szél kolompolást hoz, a kecskék indulnak haza, élükön a fekete “főkolompossal”, aztán a hang egyre távolodik. ....... belopakodik az álmokba.
Egy távoli földnyelven rendíthetetlenül óva int, jelez, őrködik a világítótorony, jó gazda szemével pásztázza a tengert, ahol a hajnal óta halászóknak megkordul a gyomruk és haza vágynak, a partra, az otthonba.
Ha itt leülsz, és türelmes vagy, megláthatod hogyan toccsan a Nap a bíbor tengerbe (hú de giccses, de így van) és egy meleg kardigánban, borzongva, töprengve és mélázva vársz, aztán egyszercsak pirkadni kezd , és a fényt követi hamarosan a Nap melege is.
A sarki kis kávézóban leszedik lassan a székeket a harmatos asztalokról, bentről a kávéfőző gőzének szuszogása ébreszt fel, vaniliás frissen sült sütemények illata csiklandozza az orrodat....
Sanvito még nem ébredt fel.
A boltok és boltosok alszanak, a tengerparton most simítják el a lábnyomokat,
pár kutyát sétáltató szaporázza a lépteit, valaki fut-kocog ruganyosan, a zöldséges kordéra most pakolják a friss árut, a főtéren söprögetik a tegnap este nyomait, a koránkelők (inkább csak túristák) kávéra vadászva követik a sütiillatot.....
A kapuk, zsaluk még zárva, a szállodában már kezdenek a szakácsok, öltöznek át a szobalányok.
A szerelem egyszer csak rád talál. Jön, és nem kérdez, nem gondolkodik, vágtáz mindenen át, eltapos és leigáz. Állsz ott bénultan, nem tudsz mozdulni, remeg a szád, piciny már a gyomrod, szűk a pupillád. A szíved zakatol és csatakos a bőr, szaporán lélegzel és nem vagy már senki, nem vagy ügyfél, nem vagy egy munkatárs, egy könyvtártag, és utazó a buszon, egy vásárló a piacon, egy beteg a fogorvosnál, nem vagy már senki, csak egy ösztön, a génjeid húznak csak felé mint egy mágnes, már csak együtt tudtok lélegezni, gondolkodni, csak együtt tudtok aludni és felkelni, enni és menni, csak együtt tudtok ÉLNI. Így vagyok én ..........32 éve.
Vonz a tenger. A hatalmassága, a színe, az illata, az ereje. Állok a parton, és jön, jön felém. Hozza a színeket, a nyugalmat, az oxigént, a szabad, mély lélegzetet, az életet. Mindig lenyűgöz a nagysága, rá kell jönnöm, kicsik vagyunk és múlandók. De most itt állok a tengerparton, és azt gondolom, a szüleim itt vannak velem, az én szememen át látják a kéket, a zöldet, az átlátszó zselét a partnál amit fodroz a szél, a fehér halrajokat. Hallják a sirályokat, a bőröm az ő bőrük, amire a szél homokszemcséket tapaszt. Nyelem a könnyeim. Most hogy már nincsenek, már sosem vagyok egyedül.
Egyszer rájöttem, hogy imádok repülni. Sosem repültem addig, de tudtam, hogy tudok. Álmodtam hogy repülök, este van, éjjel van, közeledik a kifutó, ereszkedek, csak ereszkedek. Láttam álmomban fényeket, városokat, apró kis autókat, fényutakat. Fújta a hajam a meleg szél, könnyen kanyarodtam, benéztem ablakokon, láttam párokat összeölelkezve aludni, egy fáradt, papucsból kidagadt lábú csapzott anyát vasalni, valaki ült egy asztalnál és le-le csukódó szemmel tanult, máshol a TV villódzott, valaki veszekedett, kihallgattam szakításokat, láttam első csókokat...... Pedig nem ültem még addig repülőn. De repültem, sokszor repültem.
