F. múlt kedden zajlott, kitűnően sikerült állásinterjúja után, 1 hetet kellett várni arra, hogy ma megtudjuk, hogy egy ‘olcsóbb’ embert választottak.
Előzményben annyi, hogy ők keresték meg, beszéltek, megállapodtak, majd kiírták a pályázatot amire jelentkezett, közben leinformálták több forrásból is, voltak pártfogói, behívták az interjúra, ahol már kevesebb pénzt ígértek és több munkát, de F. ebbe is belement, csak kárpótlásul egy kicsit (tényleg, pár 10e ft) kért az eredeti ajánlatra. Ígérték hogy rendben lesz, értesítik.
Így F. nem izgult, nem volt ideges, nyugodtan várta a választ, én pedig a telefonját. Már hallottam a fülemben a hírt, és képzeletben nagy kő esett le a szívemről végre.
De nem így történt. Most rettentő szomorú vagyok és dühös, és csalódott. (nem érdemelt volna meg egy telefont az eredeti ajánlattal?)
Nagyon, nagyon, nagyon nehéz a szívem.
Ez minden erőt kivett most belőlem, csak ülök, nézek ki a fejemből csendben, gondolkodni is nehéz, és fásultan csak hagyom hogy megtörténjenek a dolgok.
És mindig fel kell állni, és menni kell mint egy gép, egy robot, és csinálni….. Mosolyognom kell közben és tartani benne a lelket, lehülyézni őket, és elbagatellizálni, és csillogó szemmel közhelyeket idézve, hogy biztos nem véletlen ez, mert vár rá egy jobb állás, semmi baj, ennek így kellett lennie, stb. …… a támasza kell hogy legyek.
Na én ebbe a lelki teherbe most úgy bele vagyok fáradva, mintha kiskanállal vittem volna arrébb a Gellért hegyet.
És ki ad nekem ehhez (is) erőt????????
Csütörtökön 10-kor egy másik (sokadik) interjú.
Csak közben elveszett a bizalom, a remény, és az idő fogy, még 1 hét a munkahelyén. Szorítsatok !!!!!