Azt hiszem itt az idő, hogy (persze több folytatásban) emlékezzek azokra a napokra, amik (nem közhely !) megváltoztatták az egész életemet.
6-án volt egy éve, hogy szörnyű, csillapíthatatlan fájdalmakkal ültem megszeppenve - bélelzáródás diagnózissal - a Klinika ambulanciáján először.
A mosdót - sikertelenül - 5 percenként látogatva, felpuffadva, majd kuporogva vinnyogva a padon, mégis TUDTAM (!) ha valahol meg kell operálni, akkor ezt a helyet választom.
Lenyűgözött a váróterem, a zöld ajtók, a képek a falon (nem mintha nem jártam volna már sok ilyen intézményben), és kicsit elkalandozva visszakerültem az időben.... elképzeltem hogy ezekhez a falakhoz támaszkodtak az egykori betegek, nyíltak a nagy ajtók, a sok "fehérköppenyes" szinte a kockás burkolat felett suhant az oszlopok között, fémek csörgése hallatszik át az ajtón, a várakozók halkan beszélgetnek, duruzsolnak, összeszorult gyomorral érdeklődnek: szintén? és mi a baj? ó jaj, meg kellett operálni? szegény..... ott jön a professzor..... tiszteletem professzor úr.... a prof. elgondolkodva lépked a fertőtlenítő szagú kockákon, félmosolyt vet és "....napot" mormol, és becsukódik mögötte a nagy ajtó, amely mögött titkok.... sóhajok, jajok....
Közben markolásztam F. kezét, aki idegesen ült mellettem, nem könnyű éjszaka volt mögöttünk, egy kórházból SF (saját felelősségre) elrohanással, infúzió kiköttetésével, az éjszaka végig sírásával....
Aztán eljött a 8-9 óra, az orvosok egyre többen érkeztek a rendelőkbe, már ülőhely sem volt a padokon.
Nekem a T. doktornál volt jelenésem. Elképzeltem hogy biztosan ő a magas, koros orvos, zsebében a keze, aki alázatosan sétált az egyik rendelőbe, vagy talán az ősz hajú.... akit sok beteg ismerősként üdvözölt????
Aztán egyszer csak nevemen szólítottak, beléptem a rendelőbe, ahol egy dús fekete hajú fiatal orvos fogadott, bemutatkozott, leültetett.
Még el sem mondtam mi történt, mik az előzmények, még épp csak megvizsgált, megnézte a leleteket, de már tudtam..... hogy Neki, (vagy itt bárkinek) a kezébe adom az életem. (nem mintha lett volna más választásom :() Nem tűnt idegesnek, gondterheltnek, kiírt pár vizsgálatot azonnalra és várt vissza.
Hamarosan túlestem egy állandó hasgörcsök mellett elvégzett nem túl kellemes vizsgálaton (irrigoszkópia), majd visszavittük a leleteket, amiket kielemzett a radiológussal, majd mindkettőnket behívott és elmagyarázta hogy mi a helyzet.
Ami a rossz hír, a bélelzáródás igaz.
Ami a jó hír, hogy NEM daganat !!!! Ezen meglepődtem, mert én sosem gondoltam arra hogy daganat lehet, valahogy minden mást inkább elképzeltem mint azt !
Ami a biztos, hogy itt kell maradnom, és a tervek szerint -pár vizsgálat után - pénteken megoperál majd. Felvetette az ideiglenes sztóma lehetőségét is, de Tőle, nem tűnt nagyon rémisztőnek (csak egy kicsit), és nagyon bíztunk benne mindhárman hogy erre nem lesz szükség.
Na ekkor, a felvételem hallatán, már igazán MEGNYUGODTAM. ITT VAGYOK A LEGJOBB HELYEN !!!! Véget érnek a sírásaim, a pokoli görcseim, csak azon drukkoltam, ha így alakult, akkor igen-igen-igen, minél hamarabb operáljanak meg, és szűnjenek meg a szenvedéseim, mert pár napja már éreztem (olyan 7. érzék volt) hogy MOST igazán nagy bajban vagyok...MEGHALHATOK.
A betegfelvételi iroda után felmentünk az osztályra és elfoglaltam az ágyam a 212-es kórterem 2-es ágyán. (A holmimat Kicsiék hozták be délután, a szigorú portás hozta fel, közben kitört a látogatási tilalom :() .
Összeismerkedtem a szobatársakkal, és a nem szűnő görcsök közepette kilátogattam a kezelőbe, ahol két nagyon fiatal, mosolygós, nyugodt és barátságos orvos (fiú-lány) vett fel, kikérdezett, megvizsgált, és nagy örömömre a doktornő (thx G !!!!!!! :):):)) eltekintett egy igen kellemetlen vizsgálattól amin az elmúlt napokban már többször is átestem.... így a kínzásom nem folytatódott tovább. Annyira nyugalmat sugároztak, hogy a nem szűnő fájdalmaim ellenére nem féltem a rám váró műtéttől.
A délutánom nem volt kellemes, a fiatal doktor lekísért az endoszkópos laborba, ahol a számomra nagyon rettegett tükrözés várt rám, a megnyugtató viszont a szituban T. doktor volt (aki felvett) és dacára annak hogy betódult egy orvostanhallgató csapat is, megadóan tűrtem a vizsgálatot, különösebb jajveszékelés nélkül, és akkor gondoltam rá először, hogy itt vagyok, én vagyok a 212-es 2-es (bár hamarosan az ápolónők és pár orvos is nevemen szólított, ez nagyon jól esett...), és nincs mit tenni, nem tehetem már amit akarok, nincs már saját akaratom, BESZIPPANTOTT A GÉPEZET....
folyt. köv.
6-án volt egy éve, hogy szörnyű, csillapíthatatlan fájdalmakkal ültem megszeppenve - bélelzáródás diagnózissal - a Klinika ambulanciáján először.
A mosdót - sikertelenül - 5 percenként látogatva, felpuffadva, majd kuporogva vinnyogva a padon, mégis TUDTAM (!) ha valahol meg kell operálni, akkor ezt a helyet választom.
Lenyűgözött a váróterem, a zöld ajtók, a képek a falon (nem mintha nem jártam volna már sok ilyen intézményben), és kicsit elkalandozva visszakerültem az időben.... elképzeltem hogy ezekhez a falakhoz támaszkodtak az egykori betegek, nyíltak a nagy ajtók, a sok "fehérköppenyes" szinte a kockás burkolat felett suhant az oszlopok között, fémek csörgése hallatszik át az ajtón, a várakozók halkan beszélgetnek, duruzsolnak, összeszorult gyomorral érdeklődnek: szintén? és mi a baj? ó jaj, meg kellett operálni? szegény..... ott jön a professzor..... tiszteletem professzor úr.... a prof. elgondolkodva lépked a fertőtlenítő szagú kockákon, félmosolyt vet és "....napot" mormol, és becsukódik mögötte a nagy ajtó, amely mögött titkok.... sóhajok, jajok....
Közben markolásztam F. kezét, aki idegesen ült mellettem, nem könnyű éjszaka volt mögöttünk, egy kórházból SF (saját felelősségre) elrohanással, infúzió kiköttetésével, az éjszaka végig sírásával....
Aztán eljött a 8-9 óra, az orvosok egyre többen érkeztek a rendelőkbe, már ülőhely sem volt a padokon.
Nekem a T. doktornál volt jelenésem. Elképzeltem hogy biztosan ő a magas, koros orvos, zsebében a keze, aki alázatosan sétált az egyik rendelőbe, vagy talán az ősz hajú.... akit sok beteg ismerősként üdvözölt????
Aztán egyszer csak nevemen szólítottak, beléptem a rendelőbe, ahol egy dús fekete hajú fiatal orvos fogadott, bemutatkozott, leültetett.
Még el sem mondtam mi történt, mik az előzmények, még épp csak megvizsgált, megnézte a leleteket, de már tudtam..... hogy Neki, (vagy itt bárkinek) a kezébe adom az életem. (nem mintha lett volna más választásom :() Nem tűnt idegesnek, gondterheltnek, kiírt pár vizsgálatot azonnalra és várt vissza.
Hamarosan túlestem egy állandó hasgörcsök mellett elvégzett nem túl kellemes vizsgálaton (irrigoszkópia), majd visszavittük a leleteket, amiket kielemzett a radiológussal, majd mindkettőnket behívott és elmagyarázta hogy mi a helyzet.
Ami a rossz hír, a bélelzáródás igaz.
Ami a jó hír, hogy NEM daganat !!!! Ezen meglepődtem, mert én sosem gondoltam arra hogy daganat lehet, valahogy minden mást inkább elképzeltem mint azt !
Ami a biztos, hogy itt kell maradnom, és a tervek szerint -pár vizsgálat után - pénteken megoperál majd. Felvetette az ideiglenes sztóma lehetőségét is, de Tőle, nem tűnt nagyon rémisztőnek (csak egy kicsit), és nagyon bíztunk benne mindhárman hogy erre nem lesz szükség.
Na ekkor, a felvételem hallatán, már igazán MEGNYUGODTAM. ITT VAGYOK A LEGJOBB HELYEN !!!! Véget érnek a sírásaim, a pokoli görcseim, csak azon drukkoltam, ha így alakult, akkor igen-igen-igen, minél hamarabb operáljanak meg, és szűnjenek meg a szenvedéseim, mert pár napja már éreztem (olyan 7. érzék volt) hogy MOST igazán nagy bajban vagyok...MEGHALHATOK.
A betegfelvételi iroda után felmentünk az osztályra és elfoglaltam az ágyam a 212-es kórterem 2-es ágyán. (A holmimat Kicsiék hozták be délután, a szigorú portás hozta fel, közben kitört a látogatási tilalom :() .
Összeismerkedtem a szobatársakkal, és a nem szűnő görcsök közepette kilátogattam a kezelőbe, ahol két nagyon fiatal, mosolygós, nyugodt és barátságos orvos (fiú-lány) vett fel, kikérdezett, megvizsgált, és nagy örömömre a doktornő (thx G !!!!!!! :):):)) eltekintett egy igen kellemetlen vizsgálattól amin az elmúlt napokban már többször is átestem.... így a kínzásom nem folytatódott tovább. Annyira nyugalmat sugároztak, hogy a nem szűnő fájdalmaim ellenére nem féltem a rám váró műtéttől.
A délutánom nem volt kellemes, a fiatal doktor lekísért az endoszkópos laborba, ahol a számomra nagyon rettegett tükrözés várt rám, a megnyugtató viszont a szituban T. doktor volt (aki felvett) és dacára annak hogy betódult egy orvostanhallgató csapat is, megadóan tűrtem a vizsgálatot, különösebb jajveszékelés nélkül, és akkor gondoltam rá először, hogy itt vagyok, én vagyok a 212-es 2-es (bár hamarosan az ápolónők és pár orvos is nevemen szólított, ez nagyon jól esett...), és nincs mit tenni, nem tehetem már amit akarok, nincs már saját akaratom, BESZIPPANTOTT A GÉPEZET....
folyt. köv.