Sanvito

Tegnap megint belém hasított a "honvágy" , vissza-vissza-vissza Sanvitóba.

Nem tudom hogy mikor (deeee persze hogy tudom, 2005-ben, de nem úgy értettem a nem tudomot) és miért varázsolt el és babonázott meg a hely, Szicília egy kis csücske, ahová csak odamenni lehet, de nem lehet rajta átmenni mint egy kis olasz falucskán és közben megjegyezni pár zsalus ablakot, virágokkal körülvett kaput.

Sanvitó egy zsákfalu. Odamész, (Purgatorion át....) és ott maradsz. És azonnal ott akarsz maradni. Végleg.

Sok helyen jártunk már, kis falvakban, mesés szigeteken és szárazföldeken, rácsodálkozós kis utcácskákban, évszázados köveken barangolva, céltalanul kóborolva, sötét templomokban, sziklaszirteken, vulkáni hegyfalcsonk tetején, rózsaszín homokos langymeleg vizű tengerparton. Ott is, akkor is megragadott a mediterránum, de Sanvito az más.

Nem csak megragadott, hanem befogadott.

Mikor megérkeztünk egy szombat délután, már tudtam, otthon vagyunk.

Fél órával később otthonosan válogattuk a piciny kis (COOP) közértben a reggelinek valót, aztán nagy levegőket szippantva rugdostuk a homokot a tengerparton.

Sanvito egy mesevilág, egy “nyugalom szigete”, egy közhely.

Ahogy lehűl kicsit a levegő, kinyílnak az ezeréves faspaletták, zsaluk, idős kis aranyos nénikék könyökölnek kíváncsian az ablakpárkányokra, közben a házakon a kék-zöld csíkos vászon napellenzők verdesik az ódon házfalakat.

A közeli “panetteria” –ban hátratolja sapkáját a pék, kötényébe törli kérges, lisztes kezét és és a szomszéd halassal együtt, az utcáról nézik a meccset a hűvös szobában megbújó TV-n.

...kerül az utcára egy sámli, egy idős bácsi játszani kezd egy harmonikán, a sétáló túristák meg-meg állnak, hamarosan csatlakozik egy gitáros is, majd trio lesz az alkalmi zenészekből, játszanak, cask úgy a maguk kedvére.

...egy sötét ruhás néni terem elő egy csempézett belső lépcsőről, megsimítja a jókedvzenész papát, büszkén körbenézve: “az ÉN emberem....”

Az éttermek előtt jégkavicsok között szomorkodnak a kagylók, rákok, egy utcasarkon felbukkan a gyümölcsös kordé, tele édes dinnyével, paprika-paradicsom füzérrel, forró olajba vágyó cukkinivirággal.

...a domboldalról a szél kolompolást hoz, a kecskék indulnak haza, élükön a fekete “főkolompossal”, aztán a hang egyre távolodik. ....... belopakodik az álmokba.

Egy távoli földnyelven rendíthetetlenül óva int, jelez, őrködik a világítótorony, jó gazda szemével pásztázza a tengert, ahol a hajnal óta halászóknak megkordul a gyomruk és haza vágynak, a partra, az otthonba.

Ha itt leülsz, és türelmes vagy, megláthatod hogyan toccsan a Nap a bíbor tengerbe (hú de giccses, de így van) és egy meleg kardigánban, borzongva, töprengve és mélázva vársz, aztán egyszercsak pirkadni kezd , és a fényt követi hamarosan a Nap melege is.

A sarki kis kávézóban leszedik lassan a székeket a harmatos asztalokról, bentről a kávéfőző gőzének szuszogása ébreszt fel, vaniliás frissen sült sütemények illata csiklandozza az orrodat....

Sanvito még nem ébredt fel.

A boltok és boltosok alszanak, a tengerparton most simítják el a lábnyomokat,

pár kutyát sétáltató szaporázza a lépteit, valaki fut-kocog ruganyosan, a zöldséges kordéra most pakolják a friss árut, a főtéren söprögetik a tegnap este nyomait, a koránkelők (inkább csak túristák) kávéra vadászva követik a sütiillatot.....

A kapuk, zsaluk még zárva, a szállodában már kezdenek a szakácsok, öltöznek át a szobalányok.

A nap még nem kezdődött el......

folyt.köv