imagine

Az elmúlt hetekben, annyi minden történt, hogy felsorolnom is nehéz.

Volt közte munkahelyi nem is kevés, vezetők pályáztatása, káosz, feljelentések, igazoló jelentések, vádaskodások, elbocsátás, sírás, harag és düh, ezeknek nem alanya, csak résztvevője voltam/vagyok

aztán volt F. állásinterjú (még nem tudjuk, talán a jövő 7 elején eldől)

lepkehimlő múlóban,  - breaking news: most kaptam a hírt: irány érte az oviba, bárányhimlő !!!!! - Bogyóra vigyáztunk vasárnap egész nap megosztva a Kicsikkel, hírek P-ről, vasárnap el kell hagynia a hajót…. tehát megszűnt az állása, remek.

Volt kontroll É-vel (javul, már a gyógyszer is csökkenthető), Thome ügyintézés (tök feleslegesen ment el a délután) aztán vártam a szerelőt, mégis lemondtuk….. és tovább, és tovább és tovább.

aztán egyszer csak lerogytam a nappaliban, és csak néztem és néztem egy képünket szemben a falon (IL PONTE DI RIALTO, VENEZIA) ami talán múlt századi lehet (már mint az ábrázolt életkép), napsütötte tetőkön ruhák lengenek, törött deszkájú csónakokból árut pakolnak ki épp, elég nagy a nyüzsgés, délelőtt lehet.

És őrült vágyakozás lett úrrá rajtam, hogy talán be kellene menni egy kicsit a képbe, ahol még nincs feltalálva a telefon, nincs kábeltévé, ott nincs autó, nincs számítógép és mikró, szupermarket sincs, nincs repülőgép, vonat se biztos, ózonlyuk sincs még, de van tengerillat, van napsütés és őrült hangzavar,  biztos van zsebtolvaj, csaló és gyilkos, de ott van mégis a nyugalom és ott van az igazi, nagybetűs ÉLET.

És akkor fájón hasogatva felvillant egy másik kép.

A tesóm festette, és nála is van persze.

(de mióta tud M. festeni???????????? )

Egy poros kis falusi utca, és ott van rajta két alak. Nem látszik az arcuk, másnak nem is felismerhetőek. De én tudom hogy az Anyukám….van ott,  a lilás kis kardigánjában, a  kezében lóbálja a táskáját, és az Apukám, kicsit görnyedten, a világos nyári öltönyében.

Igen, nagyon szeretnék ott lenni. Ott benne. A képben.